meg még ezeket is....

szeretek a bundáskenyér magából tovaterjedő ínycsiklandozó molekuláinak és a kellemes, eme pillanatában még forró, citromos teamolekulák egyvelegének orromba belopódzó hatása alá kerülni, mely a félálomból az ébrenlét küszöbén átcsalva olyan reggeli hangulatba varázsol, hogy azt higgyem, mindezt Alice készítette és csodaországban ébredtem... Azt hiszem a felkeltésnek -ha ezt egyáltalán annak lehet hívni- csupán ezen formáját kultiválom.... azért van még egy...
Bizonyára ismeritek ama kiábrándító jelenséget, melyet hím nemű kollégáimnak kell minduntalan elszenvednie, mely elég gyakran az ébredés egyik velejárója, és szó szerint gátat szab annak a folyadék mennyiségnek az eltávolítására, melyet az éjszaka során gyűjtött össze szorgalmas kis testünk, és az egyre növekvő mennyiség és a hely hiányának egyenes arányosságát szem előtt tartva úgymond önmagától térfogat növekedésbe kezd. Eme megnövekedett térfogat csökkentésére azonban más módszerek is léteznek, mint a mesterségesen belülről érkező túlnyomás segítségével történő gát repesztés... például egy kívülről érkező idegen (vagy ismerős) test...

mégsem leszek Inter szurkoló, avagy Pesttől Sevilla-ig 2008

in medias res....
hát nagyon kellemetlen volt, hogy nem finghattam bármikor gátlástalanul a kocsikba.... bár gondoltam rá, hogy kipróbálom, de nem akartam kockáztatni...
Persze azért stukába a hátsó ülésen nyomtam egy-két sunyit
a csaj, akivel mentem (valahogy egymásra találtunk az interneten, így együtt mentünk)igazi idióta, de ezt most a szó legszorosabb értelmébe kell venni, nem egyszerű teremtés, miközben nagyon egyszerű teremtés... szerintem gondolatai nem is nagyon voltak, inkább csak érzései... valami hasonló történhetett vele, mint Obelixel gyerekkorában, csak ő nem a varázsitalba, hanem valami durva gombáseksztázisos üstbe eshetett, mert folyamatosan mosolygott és folyamatosan pörgött és -azt hiszem ez mindent elárul róla - az automatás kávét jobban szerette, mint a normálisat. saját bevallása szerint nem szokott drogozni, mint ahogy Obelix sem kaphatott a cuccból... lényeg a lényeg egy idióta volt, viszont iszonyat jól stoppolt
Magyarországról pikk-pakk leléptünk, bár a szlovén határnál volt egy kis gubanc, de végül is felvett egy érzékeny, sárvári kamionsofőr és elvitt egész a olasz határig... kidobott egy benzinkútnál és annyit se tudtam mondani, hogy fapapucs és a kedves stoppolótársam (továbbiakban Csengi, mert ez a neve... Csengele, már ebből is látszik, hogy nem egyszerű), szóval egy szemrebbenés alatt lecsapott egy magyar arcra, aki elvitt minket majdnem Milánóig. Végig aludtam az utat és mikor kiszálltunk, akkor kezdődtek a problémák, ugyanis ezek a szarrágó, köcsög, sznob milánóiak baromira nem akartak minket elvinni és mivel kb 10 km-re voltunk Milánótól, ezért majdnem mindenki Milánóba tartott, ami nekünk nem igazán volt jó, mert az autópályán akartunk maradni, ami nem nagyon jött össze, mert végül két szimpatikus rendőr közölte velünk, hogy nem kellene stoppolnunk, mert hogy ezt itt nem nagyon szabad... Be kellett sétálnunk a legközelebbi városba, ami ugyan nem volt messze, de elég macerás volt beverekedni magunkat Milánóba és onnan kiverekednünk magunkat a Genova felé menő autópályára... (mintha Taksonyból akarnánk eljutni a Balaton felé menő útra)
jellemző, hogy csak külföldiek vettek fel olaszba, egyik kivétel Fráncseszkó volt, egy dél-olasz, toszkánai arc... jó fej volt és elvitt minket és egész úton szidtuk az észak-olasz senkiháziakat, persze aztán a következő arc egy kicsit túl vitt minket és vissza kellett menni, hogy irányba legyünk, aztán egy olasz hippi család kivitt majdnem a francia határig és onnan egy olyan fullos mercivel hasítottunk át a határon, hogy nem is nagyon mertem levegőt venni, nem is nagyon tudtam, mert kapaszkodtam, mert ez az olajmágnás arc úgy ment, hogy majdnem visszamentünk az időbe....
Szóval olaszba szopás volt és komolyan kiábrándultam Milánóból, rohadjon meg Materazzi, Ibra és Morinnyó is, nem leszek Inter szurkoló... Forza Napoli!!!
aztán elvitt Monpelierbe egy srác, akinél végül ott is aludhattunk és pikk-pakk a spanyol határnál voltunk egy német kamionsofőr segítségével...
Képzeljétek el a legnagyobb benzinkutat, a legnagyobb kamiondepóval és szorozzátok meg 10el és képzeljetek el több száz vagy több ezer kamiont megannyi hotellel és szupermárkettel, képzeljétek el, hogy amerre a szem ellát csak kamion van és képzeljétek el, hogy mindenki az ellenkezőirányba megy, mint én, azaz vissza Franciaországba... a legnagyobb szopás volt.... azt mondták, hogy veri déndzsörösz a hely, szóval mihamarabb le akartuk lépni, de nem igazán sikerült... mind a 7 csapás elért minket, de végül is valahogy eljutottunk Barcától kb. 100 km-nyire, aztán másnap Szása, aki szakmáját tekintve varázsló elvitt a Barcába vezető hévhez és 2,5 euróból már a Sagrada Familiánál voltunk, annál a csudaszép katedrálisnál... ott talákoztunk Csengi ismerősével, aki Csengi tökéletes ellentéte volt, mármint nem az IQ szintjét illetően, hanem olyan logikus volt, mint Kazohinia lakosai ... így már két keresztet vittem a hátamon, de mivel ők siettek, ezért hamar leléptek... úgy terveztem, hogy Madridba megyek, de szerintem elnéztem egy kanyart.... így most Valenciában vagyok... és elfáradtam innen vonat Sevilláig....

Faangyal a másikat... 74'-ből

mély keserűségre ébredtem és nem tudom honnan... lelkiismeret
furdalás ez vagy mi a franc. Zakatol csak a lelkem, mint egy vén
gőzmozdony, megy fut a síneken, pipázik és lehajtott fejjel rója a
kilométereket. A baj mindig ott volt, hogy fogalmam sem volt hogy
merre megy ez a vonat. Merre kéne, hogy menjen, hiszen csak egy út van
csak egy felé visz a sín, ha arról letérsz sok jó nem lehet...
Tulajdonképpen örülnöm kéne.... hiszen minden bizonnyal ez az érzés
szüli majd a boldogságot, hálás is lehetnék akár, ha úgy döntenék...
de a lelkem most KisPál számot dúdol és valóban szomorkás kicsit, hát
mit feleseljek én, hisz ő a lelkem, állítólag jót akar nekem.... csak
jó lenne tudni mitől van ez... legalább tudnám az okát, mert így csak
találgatok és minden eddig tudatlan tudásom súg valami megoldást, de
semmi konkrét, még csak el se hagytak, mégis bömbölnék, de mit
kiáltsak fel? azt hogy miért? Ha leplezetlenül járok ezzel, majd úton
útfélen azt kérdezik majd mi bajom, arra meg csak válaszolni kéne,
különben az Istenért sem hagynak békén, aztán csak felhúzom magam....
Mindenki megszokta, hogy jó pofát kell vágni, aztán ha valaki kilóg,
mert épp fogalma sincs honnan ez a nagy keserűség, akkor meg majd
jönnek a mentőakciók, hát hülyék ezek...
Nem mondanám, hogy félek, inkább csak izgulok, várom, hogy mi lesz,
állítólag csupa jó, nagy változások, ám legyen... ezt előkészítendő
egy kicsit meg kell halni? és most épp halok, és hol a fény az alagút
végén, meg a búzamező, sehol egy szőke nő, ki kézen fogva vinne... jó
van itt egy, de ez az orromnál fogva vezet, nem a kezemnél fogva és
különben is festett szőke...
szóval ha igaz ez, amit még nem tudhatok, akkor most aztán tényleg
örülnöm kéne, hogy majd jól újjászületek... kíváncsi vagyok mivé
születek újjá...
úúúh! ez viszont majd jó lesz a mentőcsoportoknak, imádni fogják:
-Mi a baj? - kérdik majd én meg majd egy kis hatásszünettel,
kesernyésen rávágom, hogy:
-Nyugi semmi gáz, épp most születek újjá.... - köpni-nyelni nem fognak
tudni, és 100-ból 99 többet nem fog kérdezni.... ez jó lesz...
Francba ez meg most felvidított, most majd játszhatom meg magam....

a fűnyírás megér egy külön misét

ma majdnem meghasonlottam, sőt egy kicsit meg is.... fűnyírás közben... lelki zsarolással csikarták ki tőlem, hogy vágjam le füvet, amit utálok... mármint a fűnyírást... ha meg lelki zsarolással vesznek rá, azt meg végképp, de belementem a játékba és csak vágtam, csak vágtam, miközben éreztem, hogy ez nem én vagyok... ahogy nyírtam és egymásutánban igazítottam fazonra a gyepet éreztem, hogy ennek nem így kell lennie, dúltam-fúltam, hogy ezt utálom és akkor megtaláltam benne a szépséget, azt ahogy én akarom hogy álljanak azok a fűszálak... nem mintha nem tetszett volna ahogy vannak, de mint említettem volt belekezdtem.... zseniális lett... leírhatatlan... mint amikor a katonaságban kötelességből le kell nyíratnod a hajkoronád, szabványra, mint a többieké és közben szinte fájdalmat érzel ahogy hullana a hajszálak és a végére mégis valami teljesen egyedi, valami teljesen új, valami teljesen saját hajköltemény születik belőle, mert mintha a fodrász maga az isteni kreativitás meghosszabbításaként a múzsa csókjával átitatott mesterművé avanzsálja mindazt... ilyen lett ez is: mestermű....
szerintem többet nem is kérnek meg, hogy nyírjam le... :)

há most mit csináljak ha 1200 karakterbe akarnak beleszorítani...

szeretem a frissen nyírt fű illatát, de lenyírni nem szeretem...kivéve ha némi kreativitást is bele lehet csempészni, de annak meg a szomszédok nem örülnek, olyan ez mint a teregetés nem lehet benne megnyilatkozni, mert egy féle képpen lehet csak csinálni, funkcionálisan, különben büdös lesz a ruha... szeretem magam megcsinálni a kávém sok-sok tejjel és cukorral és elkortyolni egy saját kezűleg elkészített, kellemes (szimplán)dohánykülönlegesség társaságában elfogyasztani... szeretem csűrni-csavarni a gondolatokat, hogy aztán a végén valami letisztult mégis zagyva definiált baromság születhessen, amiket aztán nagyokat nevethetünk (ezért néha iciripicirit kötekedő is vagyok).... szeretem azokat a könyveket, amik miatt elnézem a metró megállókat és két megállóval később szállok le... szeretek stoppolni és így bepillantani hosszú percekre vagy talán órákra emberek életébe, akikkel utána soha többet nem találkozok... szeretem hallgatni az embereket a buszon, amikor mögöttem ülnek és várni a pillanatot, amikor leszálláskor egy archoz társíthatom addigi dialógusukat (mert annyira még nem vagyok gátlástalan, hogy csak úgy hátraforduljak és belebámuljak leesett állal az arcukba)... és ennek a fordítottját is imádom, amikor egy-egy különleges, abszurd, polgárpukkasztó dialógussal a buszon idegeneket kacagtathatok vagy botránkoztathatok meg. és nagyon szeretek elfáradni... uhh az nagyon jó... imádom...